Hova mennek, akik meghalnak?



Egyszer az életében mindenki találkozik vele.
Egyszer az életében mindenki választja.
Vannak, akiknek többször is választásuk lehetne – nem választják.
De egyszer Ők is igent mondanak rá. S amikor ezt teszik, földi ruhájukat, a létrehozott testet levetik.

Olyan téma ez, amit ebben a világban sötétnek, nehéznek, szomorúnak, sírósnak… - mennyi súlyos jelzőt lehetne még hozzá tenni – tanítanak.

Pedig…
A HALÁL, a nagybetűs, csupán változás. Egy olyan változás, ami végérvényes. Hitünk szerint. A bevett tudás szerint.


Valójában minden, ami volt, az van is – csak valahogyan máshogyan, mint ahogyan addig volt. S minden, ami most van, később is lesz – csak máshogyan, mint ahogyan azt akár elképzelni is tudjuk.

Amikor egy kisgyerek elveszíti egyik szülőjét, sok múlik azon, hogy a vele maradók hogyan és mit mondanak az eltávozóról.
Van, aki azt mondja, angyallá vált. Van, aki szerint az elhunyt a csillagok közé költözik.
A gyermekeket óvni szeretnénk a fájdalomtól, a veszteségtől, s bele sem gondolunk, hogy Ők esetleg sokkal egyszerűbben fogják ezt fel.
Néhány éve egy 4 éves forma kisfiúval beszélgettem, s arról esett szó, hogy neki már nincs apukája. Kérdeztem tőle, hova lett. S a válasza az volt: „Ő oda ment, ahonnan én jöttem. A csillagok közé.”

Amikor a kisfiúval beszélgettem, előkúszott egy ismert illat, egy reszketeg, idős kéz, s megjelent az egyik szomszéd nénink mosolygós, kedves arca – mintha mellettem lett volna, szinte tapintani tudtam -, s eszembe jutott: Ő mindig úgy szólított engem - „Csillagom!” (Voltam olyan 8 éves forma talán, s nagyon foglalkoztatott a gyerekszületés, mert hogy akkoriban született a kisebb húgom.)
Nem volt a nagymamám, sem az anyukám, ha úgy tetszik, egy idegen volt. Mégis így hívott.

Sokáig azt gondoltam, így akarja viszonozni, hogy átjárok hozzá társalkodni, nincs egyedül, s a napjai is gyorsabban telnek, ha van társasága – a néni ekkoriban jóval 80 fölött volt már. (Másra nem nagyon voltam „jó”, egyrészt, mert túl voltam a sokadik műtéten, fizikai munkát nem végezhettem, másrészt, mert ha csinált valamit, azt maga szerette csinálni - bár mindig elmondta a folyamatokat.)

Egyszer aztán mégis megkérdeztem tőle, miért nevez így?
Azt mondta akkor: „Mindön gyerök Csillag, lögyön az lyány, vagy gyerök (a fiúgyermeket nevezték gyereknek). Amíg föl nem növekedik. Onnantól már saját maga felel azért, Csillag marad-e, vagy valami mássá válik. De amíg gyerök, addig Csillag. És a csillagok csillagkapun körösztül érköznek a fődre. A csillagkapu pedig nem más, mint az ídösanya öle, ami bölcsőként, rejtökhelyként szógál mindaddig, még a Csillag ki nem búvik. Amikor elérközik az üdő, a kapu kinyílik, s a Csillag előbúvik. Mögmutassa magát ennek a világnak. De, tudod, Lyányom, ami itt születés, amottan halál.”

Sokat beszélgettünk az életről, a természetről, hogyan vannak, vagy nincsenek az állatok.
Hogy az emberek mit gondolnak róluk, „…de azok csak a nagyvárosiak. Akivel a tikok is együtt laknak, azok tudnak” – mindig ezt mondta.

Mikor eljött az Ő választásának a tere, s elment ebből a világból, azt már lehetett tudni, egyrészt, mert éreztem benne-körülötte egy furcsa, megmagyarázhatatlan szagot (azóta már tudom, mi az), másrészt, mert tudatta mindenkivel. Elköszönt – azoktól is, akikkel nem sokat beszélt, bár haragot Ő sosem tartott senkivel. Azt „bűnnek” tartotta, az életet túl rövidnek ahhoz, hogy ilyenekre pazarolja az erejét.

Nem is maradt űr utána.
Nem úgy, mint nagymamám távoztakor…
Sokáig, hosszú éveken át sirattam, hiába „láttam” megjelenni rendszeresen, hiába búcsúzott el tőlem a halála pillanatában… (egyszerűen megjelent az ágyamnál, s azt mondta, minden rendben van…) mégis felfoghatatlan volt.
Felfoghatatlan, mert volt valami, amit nem rendeztünk le. Volt valami feszültség, amit nem simítottunk ki…

Majd bekerültem egy fura társaságba, ahol a szellemekkel, az elhunytakkal foglalkoztak, olyanokkal, akiket nem tudtak elengedni a hozzátartozóik…
S itt kezdett valami felderengeni bennem mindabból, amit a szomszéd nénitől hallottam. S kezdtem átalakítani magamban mindazt, amit a halálról hittem.

Hozzásegítettek a különféle spirituális nézőpontok, a megannyi szülések kísérései, hogy elkezdjem felfedezni az „élet kapuit”.
Az élet egyik kapuja a születés. A másik a halál.

S mikor édesanyám is kilépett ebből a világból, már nem a fájdalom tört fel – sokkal inkább egyfajta boldogság. Amit akkor még igyekeztem elrejteni mindenki elől, nehogy magyarázatot kelljen adnom, hiszen a halál az fájdalmas, nem lehet örömteli...
De az is előjött, hogy amikor gyerekkorunktól temetésre mentünk a húgaimmal, valahol mindig igyekeztünk leghátul lenni, mert „nem illendő módon” viselkedtünk. Vihogtunk, nevetgéltünk, mindenen derültünk – a gyászoló népnek, a kisírt szemű zokogó hozzátartozóknak ez nem tetszett. Illetlenek voltunk.

Ahogyan változok, ahogyan rálátok egy-egy dologra, ma egyre természetesebb az öröm.

Kérdezheted, Kedves Olvasó, hogy elment-e a józan eszem…? Nem. Nem ment el. Egyszerűen csak érzékelem a lélek felszabadultságát – hisz már nem köti fájdalom, félelem, betegség ehhez a világhoz. Mehet, s alkothat magának valami mást. Valami sokkal könnyebbet – vagy épp nehezebbet. Ahogyan az, „AKI” testet hoz magának létre - választja.

Ha a nagymamámra gondolok, mindig öröm jár át. Sokszor érzékelem a jelenlétét. Van egy jellegzetes illat, amivel érkezik, ami csak az Övé volt, ami csak rá volt jellemző.
És az édesanyám… Igen. Zseniális volt, ahogyan „elveszett” dolgokat tudott megtalálni. Ma is, ha valamit nagyon keresek – „Anya! Segíts! Te mindig tudod, hova tettem. Megmutatnád?” – s megmutatja.

Itt vannak velem, s itt vannak velünk, akiket nem látunk – mert a fizikai testüket várjuk, hogy megjelenjen.
Pedig… az az energia nem olyan módon látható/fogható/tapintható…


AVATAR c. film - Jake születése
Valahol – talán egy mesében – olvastam, vagy hallottam, hogy ha az ember felnéz éjjel a csillagokra, megláthatja őseit.
Egyes népek azt tartják, őseink mindenütt jelen vannak – fűben, fában, állatokban.

S ha csak kicsit is belegondolunk…
Hol hittük el, hogy a kihajtott növények, a zúgó folyók, a suttogó fák nem róluk mesélnek?


Akár hamvasztás után elszórt, vagy eltemetett testekről legyen szó, a Földbe kerül minden. Onnan kihajtanak a fák, a gyógynövények, az eső belemossa a folyókba, tengerekbe…


Itt vannak velünk, bennünk, körülöttünk.

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lélekvisszahívás

ESSE - a testek dinamikus változásra hívója

MagmAnita