Lélekvisszahívás

Mennyiszer fordul az velünk elő életünk során, hogy nem leljük a helyünket, szétszórtakká (szédülőssé – szét-dűlőssé), figyelmetlenekké, s akár egyre lehangoltabbá, depresszióssá válunk…

Eltűnődtünk-e valaha is, mi lehet emögött?

Ősidőktől kezdve lényegesnek tartották a javasok, orvosságos emberek, sámánok, táltosok a világ minden részén a lélek gyógyítását, mert a lélek az, ami a test betegségeit okozza; a lélek az életünk szikrája, lényegünk, életenergiánk.

A mindenség animista megtapasztalása alapján minden dolognak van lelke, és ezért minden - természetéből adódóan - él. 

A sámán tudja ezt, és tudatállapotának megváltoztatásával képes kapcsolatba kerülni e lélekesszenciákkal.

A sámán kommunikál ezekkel a lelkekkel és sok mindent ta­nulhat tőlük, esetleg arra is megkérheti őket, hogy segítsék a gyó­gyításban. 

(Sámán = az ember, aki a sötétben lát)

A természeti népek többsége úgy tartja, hogy az állatoknak — az embert is beleértve — legalább két lelkük van. Az egyik a testhez kötött, vagy maradó lélek. Ez a fizikai testhez tartozik és fel­ügyel a normál testfunkciókra, például a növekedésre, a légzésre, az emész­tésre, a szívverésre, a vérkeringésre, a szaporodásra és az összes ter­mé­szetes testciklusra.

A másik lelket gyakran szabad vagy bolygó léleknek nevezik. Ez érez, érzelmei vannak, s éjszaka, álomban, vagy a sámán lé­lekutazása során elhagyja a testet. Sőt, az inuitok (eszkimók) és más népek azt tartják, hogy minden testrésznek saját lelke van. Az evenkik pedig — akiktől a sámán szó származik — úgy tudták, hogy az emberi lénynek nem kevesebb, mint hét lelke van, s azoknak mind más és más a feladata.

S tudták azt is, hogy ami nincs jelen, azt nem is lehet meggyógyítani.

A testnek csak tünetileg lehet segíteni, de a lényeg a lélek gyógyítása…

Az elveszett rész hiányában azonban ez nem tud megtörténni.

Milyen módon tudjuk újra felfedezni, meglelni elveszett, vagy elveszettnek hitt részeinket?

Az egyik ősi „sámán” módszer - a LÉLEKVISSZAHÍVÁS - elveszett én-részeink visszaszerzése.

A természeti népek körében szinte mindenhol ismert volt valamilyen néven.

A „sámáni” hagyományokban a betegséget általában két fő dologra vezették vissza:

1.  Az egyik, hogy valamilyen erő bekerült a testbe, ami nem odavaló - ez esetben ezt eltávolították, kiszívták.

2.   A másik ok, hogy valami hiányzik belőlünk, elment, elvesztettük vagy elvették tőlünk. Ezt hívják lélekrész-vesztésnek - ilyenkor kell a „gyógyítónak” visszahozni a hiányzó részt, vagy részeket.

Lélekrész-vesztés valamilyen trauma hatására következhet be.

Ez lehet akár autóbaleset, válás, haláleset, munkahelyi elbocsátás, költözés, szóbeli vagy fizikai bántalmazás, de szinte bármilyen megrázó esemény kiszakíthat kisebb-nagyobb lélek-darabot egy már eleve sérült emberből. („Elvitte egy részemet…”, „Vele ment egy részem is…”)

S bármilyen hihetetlen is, de hatalmas öröm is okozhat lélekrész-elszakadást… Mennyiszer is mondjuk, ha valahol nagyon jól éreztük magunkat: „Ott hagytam magamból egy darabot…”?

Legtöbbször egyfajta boldogtalanság, örömtelenség érzést élünk meg ilyenkor, hogy hiányzik valami az életünkből, elvesztettünk valamikor valamit, de már magunk sem tudjuk, mikor és mit; de akár depressziót, emlékezetkiesést, pánikrohamokat, szenvedélyfüggőséget vagy más súlyos betegségeket is okozhat ez a helyzet. (Ahányszor ért minket az életünk folyamán egy-egy törés, trauma, mindannyiszor leválik egy lélekrészünk az egészből.)

Védekezésből elbújunk biztonságosnak hitt falak mögé a világ elől, ne tudjon közel kerülni hozzánk senki és semmi.

Ez egy ösztönös túlélési módszer a lélek számára, hogy ne sérüljön tovább, viszont éppen a bezárkózás miatt nem is tud gyógyulni később.

Sokszor ezt úgy pótoljuk, hogy mi magunk is megbántunk másokat, s „elveszünk” lélekdarabokat – azt gondolván, ezzel pótolhatjuk azt, ami nincs.

Az igazság azonban az, hogy ami nem a miénk, azt nem is fogjuk tudni beilleszteni a hiányzó részeink helyére. A hiány továbbra is hiány marad, s a másoktól elrabolt lélekdarabok teherré válnak…

A lélekrészeink alapvetően szeretnének visszatérni oda, ahonnan annak idején kiszakadtak, de sok esetben „félnek”, hogy újra át kell élniük a traumát, amelyet régen elszenvedtek.

A másik nehézség, hogy mi magunk is tartunk az emlékek feltörésétől a régmúltból, ami nem ritkán velejárója a gyógyulásnak. Sajnos a lélekvesztés hatására még könnyebben veszítünk további részeket, épp ezért az esetek nagy részében halmozottan sérült a legtöbb ember.

Persze, ez fordítva is igaz, lélek-visszatérítés hatására a további, „elkóborolt” darabkák is könnyebben találnak vissza hozzánk.

A lélekvesztés tünetei:

A lélekvesztés legszélsőségesebb és legdrámaibb formája a kóma.

A lélekvesztés tünetei jelentkezhetnek azonnal is, később is. Az első tünet gyakran az az érzés, hogy az illető elvesztette környezetével a kapcsolatot. Rövidesen úgy érzi, hogy önmagával, a saját testével is elveszett a kapcsolat. Ürességet, fásultságot tapasztal, vagy nem érez semmit, hanem úgy látja saját életét, mint egy filmet, amelyben valaki más a főszereplő.

„Nem tudom mi a baj, de mintha elveszítettem volna a kapcsolatot önmagammal.” - Ha ez igaz, akkor nagyon komoly a baj, mert gyakran azt is jelenti, hogy saját belső támogató rendszerükkel, reményeikkel, álmaikkal, hitükkel, önbizalmukkal és erkölcsi elveikkel veszítették el a kapcsolatot.

A lélekvesztéstől szenvedő embernek gyakran nehéz őszintének lennie önmagához, más embereket hibáztat, amikor élete ügyei­nek megoldása legtöbbször saját tetteiben rejlik.

A „földtől elrugaszkodottság” is a lélekvesztés egyértelmű jele.

Másik fontos tünet az emlékezetvesztés.

A visszatérő negatív viselkedési minták, például amikor valaki újra és újra katasztrofálisan végződő kapcsolatokba kevere­dik hasonló típusú partnerekkel, szintén gyakran utalnak súlyos lélek­vesztésre.

A lélekvesztéstől szenvedők gyakran vonzódnak erőteljes em­be­rek­hez abban a reményben, hogy az erő egy része le­válik a másikról, és kitölti a bennük tátongó űrt, ahelyett, hogy saját erejük visszanyerésére törekednének. A lélekvesztett emberek szokásos reakciója, hogy az űrt másoktól elvett lélekdarabokkal próbálják kitölteni. Ezt néha úgy álcázzák, hogy újra és újra szerelembe esnek. Így próbálnak új életet kezdeni, vagy legalább új energiát kapni a régi folytatásához.

Fontos jele a lélekvesztésnek, ha valaki képtelen örömet találni az életben.

Azok az emberek, akiknek mindig van indokuk rá, hogy miért nem tudják azt tenni, amit szeretnének, akiknek útja mindig el van zárva, akik félelmet éreznek szeretet helyett — könnyen lehet, hogy lélekvesztéstől szenvednek.

A lélekvesztett emberek gyakran keresnek pótlékot az életben, ami lehet bármi: karrier, kábítószer, Internet, szex, szerepjátszás vagy alkohol. A káros szenvedéllyel próbálják kitölteni az eltávozott lélekrész után maradt hiányt.

A gyors megoldás állandó keresése, és ellenkezője, a teljes egy­kedvűség is a lélekvesztés jele. Azonban mindnyájan látjuk — ha nem saját életünkben, akkor másokéban —, hogy ezek a viselkedésminták hosszú távon sosem segítenek, általában inkább rontanak a helyzeten.

A lélekvisszahívás hatása komoly változásokkal járhat az egyén életében.

A megerősödött önbizalomtól a természetes jókedvig, kiegyensúlyozottságig, egészen a pozitív testi változásokig számtalan példát lehet sorolni.

E módszer azonban nem veszélytelen a „gyógyítóra” nézve, hiszen ő tudatosan, saját önszántából teszi azt saját magával, amit mások szerencsétlen események hatására szenvednek el.

Transzállapotba kerülve egy része elindul megkeresni a hiányzó lélekdarabot a „sötétbe”, az „árnyékvilágba”.

Ilyenkor sokszor ő maga is átéli mindazt, amit annak idején az Őt felkereső egyén megtapasztalt a trauma elszenvedésekor; majd meg kell győznie az elveszett részt - hiszen a félelem miatt sok esetben, az nem mer magától hazatérni.

Végül vissza kell jönnie, hogy szó szerint visszafújja a lelket a fizikai testbe.

Ugyan a gyógyító munka nagy részét a „szellemi segítők” végzik, de erős akarat, biztos belső látás, a lélekutazás terén nagy tapasztalat szükséges a gyógyító számára, hogy sikerrel járhasson. Ismernie kell a járást a „szellemek földjén”, és ott erőteljes, tiszta, jól működő kapcsolata kell, hogy legyen a szellemekkel. Mert könnyen saját maga is elveszítheti az odaát járó lelkét.

Olyan kisugárzással kell rendelkeznie, ami bizalmat és nyugalmat áraszt, amelynek hatására megnyílik felé a bezárult személyiség, hogy befogadja visszatért részeit.

A sikeres gyógyulásnak fontos szakasza a feldolgozás, integrálás, ami sokszor hetekig, de akár hónapokig is eltarthat. Ez időszakban nagyon fontos, hogy számíthasson az egyén a „gyógyítóra”, ne legyen magára hagyatva, bármilyen változást meg tudjon vele beszélni.

A lélekgyógyászat e módszere nagyon erőteljes és hatásos tud lenni, de megfelelő tapasztalat hiányában az említett veszélyek miatt nem ajánlott egyedül próbálkozni, mert a gyógyítóból könnyen gyógyítandókká válhatunk!

(Az írás Sólyomfi Nagy Zoltán Karaul tanításai és útmutatása alapján, valamint Majercsik János Oguz összefoglalásának felhasználásával készült.)

Ha úgy érzed, Kedves Olvasó, hogy érintett vagy valamilyen módon, keress meg bátran.

Ajánlott irodalom – a teljesség igénye nélkül:

- Carlos Castaneda könyvek;

- Ted Andrews: Az állatok szimbolikája - Spirituális beszéd az ember és állat között,      Alexandra, 2003;

- Gabrielle Roth: Térképek az extázishoz, Édesvíz, 1997

- Sandra Ingerman – Lélekvisszahívás. Elveszett én-részeink visszaszerzése egy ősi sámán módszer felelevenítésével, Amritana, 2008

Sandra Ingerman pszichológiai tanácsadói munkája mellett kezdett érdeklődni az ősi sámángyógyítás iránt.

Felismerte, hogy traumáink feltárásán fáradozva akár éveket is elölthetünk pszichoterápiával vagy önsegítő csoportokban végzett munkával anélkül, hogy jelentős eredményt érnénk el. Ennek okára egy sámánutazás során „véletlenül” látott kép világított rá: a trauma pillanatában a lélek egy része lehasadhat és eltávozhat – így ezekben az esetekben a pszichoterápia olyan részeinkkel próbál dolgozni, amelyek nincsenek is jelen! Hová távoztak ezek a lélekrészek? Hogyan lehetne őket visszahozni? Kérdéseire a válaszokat az ősi sámánok lélekvisszaszerző utazásaiban találta meg, amelyek célja a beteg elveszett vagy ellopott lelkének visszahozása volt. Meglepődve tapasztalta, milyen remekül beválik az ősi módszer a ma emberének gyógyításában, főként olyan esetekben, amikor a lélek egy része valamilyen trauma – az erőszak különböző formái, szeretteink elvesztése, balesetek, háborús élmények, betegségek és műtétek – miatt még a fájdalom beállta előtt „katapultált” a testből, depressziós, energiátlan állapotban hagyva az egyént. A könyv gyakorlatias módon ír a lélekvisszahívásról, és izgalmas személyes beszámolókkal bizonyítja, milyen intenzív gyógyulást indíthat el – megalapozva ezzel más gyógymódok, mint a pszichoterápia, a testgyógyászat vagy a hagyományos orvosi kezelések sikerét, és elősegítve a beteg gyógyulását és teljessé válását.