Téli történet - Ölsz, vagy megölnek...?

„… Már késő ősz volt.

Hullottak a fákról a levelek, hajnalonta az orruk végéig sem láttak a nagy ködtől, az este is hamar elérkezett… az állatokat gyorsan kellett karámba hajtani.

Ekkor jelent meg fekete ruhájában, hatalmas karimás kalapjában, szögletes arcával, kemény állával, szúrós szemöldökkel ’Bandi’.

Az Öreg köszöntötte, megtudakolta, mi járatban.

Majd kiderült: ’Bandi’ munkát keres. Közeleg a tél, valahol meghúzná magát…

Megbeszélték hát a munka menetét, s eközben egymás kezébe csaptak - megerősítendő az egyezséget.

Elkerülte az Öreg figyelmét ’Bandi’ sunnyogó tekintete, ahogy körbepásztázta a tanyát.

De a Lány látta.

S tudta: ez a nézés semmi jót nem ígér.

Beleborzongott…

Teltek a napok, hetek, s minden ment a maga kerékvágásában.

Leesett az első hó is, mindent beborítva fehér paplannal.

A Lány lassanként megnyugodott, ’elaltatta’ éberségét: „Biztosan tévedtem. Rémeket látok…”

Már igen erőst sötétedett, s ha a hó nem világított volna, nem is veszi észre az árnyékot a csűr mögött. Megállt. Nagyon halkan, lélegzetvisszafojtva közeledett az árnyék felé. Nyöszörgést hallott, valami fura, megmagyarázhatatlan nyögéseket, s közben hallotta, amint ’Bandi’ kacarászva mormogja: „Úgy is elkaplak! Apád nem őriz mindég…! S tudom én, hogy lyány vagy, csak el akar rejteni ezekkel a kacagányokkal…” – s tudta: ’Bandi’ róla beszél.

Ettől a naptól ismét figyelmesebb lett. Kerülte az estéket, az árnyékokat. Igyekezett mindig az Öreg közelében maradni.

Kora hajnalban ment a juhokat etetni, azt a néhány kecskét megfejni, s mindig sötétben, csendben tette a dolgát.

De most, ahogy belépett az akolba, az állatok rémülten ugráltak előle el…

Lámpást gyújtott. A lámpás pislákoló fényénél meglátta az öreg kecskét, ahogyan bágyadtan feküdt a földön, hátsójából ömlött a vér…

Rémülten rohant a házba, s az Öreggel visszatérve ellátták az állatot.

Még soha nem látott ilyet. Mi lehet ez? Beteg talán az állat. De az Öreg tekintete valami másról árulkodott…

Akkor este ismét később tudott csak bemenni a házba – mire ellátta az állatokat, igen besötétedett.

És akkor látta meg ’Bandit’ és valamit, amit nagyon tologatott-húzogatott maga előtt… és meghallotta a halk, elfúló nyöszörgést… szinte a saját csontjaiban érezte a fájdalmat, amit az állat elszenvedett.

Nem menekülhetett.

Brutális kezek erősen markolták gyapját, s míg az élvezet hulláma el nem öntötte a kezek gazdáját, az satuként szorította…

Sírva ment be a házba.

-          Mi’ja, Fiú? – mordult rá az Öreg

-          Édesapám…! ’Bandi’ valami szörnyűségeset művel az állatainkkal! Mi lesz így velük? És velünk? Én is sorra kerülök, s ezt édesapám csak úgy elnézi? – zokogott, könnyeitől nem láthatta az Öreg elsötétülő tekintetét, arcára kiülő haragját.

-          Menj, lányom! Készítsd elő a fejszét, ásót! Szólj, ha itt vannak!

És Ő gépiesen odakészítette az ajtófélfához támasztva.

Az Öreg ekkor felállt, fogta a fejszét, kiment…

Egy fertály óra elteltével tért csak vissza, kezein az ingujj feltűrve, s vízcseppek rezegtek rajta, ahogyan a fejszén is…

Nem szólt, csak megfogta az ásót, meleg kabátot húzott, sapkát nyomott a feje búbjára, intett a lányának, s kifordult a sötétbe.

Órák teltek el, mire visszatért…

-          A fagy, a hó mindent elintéz. Aludj! – morrantotta, s ő is elvonult.

Elmúlt a tél, elolvadt a hó, rügyre fakadtak a fák, s emberek jöttek.

Csendőrök.

Érdeklődtek.

Rajzot is mutattak a személyről. Nagyon keresték, mert sok helyütt becstelenített meg lányokat, s kisfiúkat…

Az Öreg és a Lány egymásra villantották szemüket, de csak azt válaszolták, semmit nem tudnak…

Mikor a csendőrök elmentek, akkor szólalt meg halkan a Lány:

-          Nem is ’Bandi’ volt a neve… - magában csak nyugtázta, mennyire is jó vele az élet, mert Ő nem került sorra ’Bandi’ áldozataként.

… és minden ment a maga kerékvágásában tovább…”

Választunk egy világot, egy szülőpárt, s 

ahogyan élünk abban a világban, egyre összehúzottabbá, egyre kisebbé válunk.

Minél nagyobbak, idősebbek leszünk, annál kisebbnek érezzük magunkat…

A fenti történet kitalált.

Minden egyezés a véletlen műve…

Vagy mi van, ha mégsem? Mi van, ha ez valahol, valakivel valóban megtörtént? A nagymamáddal pl., Kedves Olvasó… Vagy az Ő édesanyjával…

Bárkivel is legyen, sokszor fordul elő, hogy olyan problémát akarunk megoldani, ami nem a mienk. Olyan bántást, megalázást akarunk feloldani, megbocsátani, ami valójában nem is hozzánk tartozik.

Kérdezhetjük, miért? Mert megtehetjük. 

Mert ilyenek vagyunk. Mert mindenkinek segíteni akarunk.

Vagy… csak azért, mert végtelenül érzékelők vagyunk, s minden, ami történik, a testünk érzékeli-jelzi.

Mi van, ha azon, hogy mi érezzük magunkat hibásnak, felelősnek valamiért, ami valójában nem is velünk történt, tudunk változtatni?

Mi van, ha az édesanyánk élete - a nagymamánké, valaki másé -, megmarad nekik, s nem mi betegszünk bele?

Mi van, ha az átélt traumák, sokkok oldhatóak, eltüntethetőek – akkor is, ha nem mi éltük át, csupán elhittük, hogy nekünk kell foglalkozni vele?

Ha felkeltettem érdeklődésed - keress bátran.

Nagy Anita

nagy.anahita@gmail.com

70/943-3599

S akkor mi van, ha mindez velünk történt? Ha nem voltunk olyan „szerencsések”, mint a történet szereplője?

Minden trauma lélekvesztéssel jár. Minden lélekvesztés energiavesztés. Elveszítjük Önmagukat, azt, Akik lehetnénk. 

Minden energiavesztés egyszer betegséghez vezethet. (Vagy valami máshoz.)

Ajánlom korábbi írásomat ezzel kapcsolatban:

https://anahita66.blogspot.hu/2016/05/lelekvisszahivas.html