Macskaságok

Életünk hol kapcsolódik más életekkel, hol elengedi azokat.

Emberek és állatok jönnek és mennek…

De minden kapcsolódásnak van egy fantasztikus ajándéka: a csoda, amit csak azzal az élettel élhetünk, mert a kapcsolat megengedő, elengedő, tisztelő, nagyrabecsülő, sebezhető – az univerzum szeretetére épül.

Most arról mesélek, hogy az én életemet hogyan árasztják csodával minden pillanatban az engem, s barátnőmet választó cicák.  

Sokszor és sokáig feküdtem ágyban, sokszor voltam egyedül, s a barátnőmben kialakult az a nézőpont: kell nekem egy állat, hogy ne legyek egyedül.  (Jaj, csak kutyát ne!)

Ezért aztán szerzett is egy épp megszületett cicát.

Na jó! Ha már cica, legyen kislány. Lett kisfiú…

Elérkezett az idő, mikor el lehetett hozni - a Vadasparkból. Mert odáig behozta a „régi gazda”.

Hogy jön onnan el? Buszon hogy hozzam haza??!

Az egyik ismerős felajánlotta, hogy elvisz, s haza is hoz – kismacskástól mindenestül…

Izgalommal teli vártam: milyen lesz vajon a cica? Hogy fogja viselni az autókázást? (Nem volt macskahordozóm, így fogalmam sem volt arról, mi is lehet majd az autózás közben…)

Irinyó-pirinyó kiskandúr. Gyönyörű cirmos. Nyivákoló, farok rezegtető, vékonyka, ceruzalábakon álló, mindenbe beleeső, magát összetörő kiscica …

Ilyen volt Ő. Manfréd.

A neve nagyon fenségesen hangzott egy ilyen kicsi macskának – az volt a terv, hogy majd másik nevet adunk neki.

De nem adtunk.

Tényleg Manfréd volt.

A Jégkorszakból.

Aki kikéri magának, hogyan is hívják, s egyébként sem a barátod…

Manfréd - itt kb. 9 hónapos

Ha azt szerettem volna, hogy legyen egy bújós, simogatható, dajkálható macsekom… - nah, ezt felül is írhattam abban a pillanatban, ahogy az életembe lépett.

Nem volt bújós – csak amikor Ő akarta. Dorombolt – ha kedve volt. Dajkálni meg végképp nem lehetett… mit is képzelek, egy MANFRÉDOT??!?

Mikor hazaszállítottuk oltári kalandok után – merthogy ment minden felé a kocsiban, hangosan nyávogott, zengett tőle az autó, szatyorban egyáltalán nem maradt, s amúgy is, „…nagyon zajos, nagyon idegen ez a valami, ami még mozog is, és a macska nem lelheti egyensúlyát benne….” -, az első dolgom volt megmutatni neki, hova is intézheti ügyes-bajos dolgait. Ezt megismételtem még néhányszor az elkövetkezendő órában, s örömmel konstatáltam, mikor elvégezte benne először a dolgát. Onnantól kezdve nem is volt ezzel semmi gond. Igen piperkőc a drága, azonnal mosakodik minden után: simogatás, evés, dörgölőzés nem lehet mosakodás nélkül.

Telt az idő, macskafiú növekedett, nyurgult. Felfedező, vidám, mindenben ott lévő, kíváncsi, fürge kis szőrgombócként örökösen láb alatt volt.

Nah, a kíváncsisága és a fürgesége tette Őt világjáróvá.

Jó néhány alkalommal szökött ki a lakásból, majd a lépcsőházból is. Az utcán kergettem, alig bírtam megfogni. S onnantól ráismerve arra, hogy a világ sokkal hatalmasabb attól, mint amit látni engedtünk neki… folyamatosan az ajtóban ült, lesve az alkalmat az újabb kilógásra. (Ami - természetesen - sikerült is. Sokkal fürgébb, hajlékonyabb volt tőlem – akkoriban a lábam is nagyon sokat fájt, örültem minden lépésnek, amit meg bírtam tenni, nem hogy még macskafiúk után szaladgáljak.)

Panelban lakunk, a 2. emeleten, s bevallom, nem örültem.

Eleve: NEM AKARTAM MACSKÁT!!

Bár inkább azt, mint kutyát, mert a macska az mégiscsak marad a lakásban....

Hát nem!

Ez a macs nem maradt.

Hamar megízlelte a szabadságot, s onnantól mindig menni akart.

Igen ám, de egész nap én voltam vele. S Őmacskasága annyira nyávogott, annyira könyörgött, nekem meg a szívem szakad a nyávogásába, hát hajlottam az utcai sétára.

Beszereztem macskahámot pórázzal, s nosza… elkezdődött a sétáltatás. (Hogy ki kit, azt inkább hagyjuk.) Húzatta magát mindenhogy. Mindig másik irányba óhajtott volna menni, leült, nyávogott, folytogatta magát…

Majd eljött az a pillanat is, amikor kutyák kerültek - csuda se tudja, honnan? - elő, s ez rádöbbentett: egy macskának tudnia kell fára másznia, hogy el tudjon szaladni, hogy meg tudja magát védeni... (érdekes nézőpontok...) 

„Ez így nem lesz jó…” – gondoltam, s elengedtem. Akkor már 2 hete sétáltunk együtt, hajlandó volt hallani, ha neki szóltam, s jött velem szépen, s az villant át rajtam: itt az idő. No, azzal a lendülettel fent termett az első fán.

Ez mind csodás volt.

Az első fél órában.

Miután rájött, hogy magasan van, elkezdett nyávogni, de valami keservesen, hogy lejönne, de hogy is...?
Láttál már rémült macskát, Kedves Olvasó? 😒

Égnek áll minden szőrszála, a farka mosókefe nagyságú, a szája a füléig ér, ahogy nyávog, s mindezt teszi olyan hangosan, hogy zeng a környék tőle... És véletlenül sem fordulna meg, hanem fejjel lefelé lóg...
Mit ne mondjak? Eleinte nem zavart. De ahogy telt az idő, s nem lefelé, hanem felfelé kúszott, s közben hangosan és keservesen nyávogott... na az nem volt kellemes. Mondhattam én, amit akartam. Hosszú percek teltek el, majd szép lassan átléptük az órát is, mikor feltettem a kérdést: „Oké, most mi lenne, ha én lennék a macskaanya? Mit tenne Ő?”
Majd bevillant az is, hogy a kisbabákkal - pl. az unokahugommal, amikor még alig volt 3 hetes -, akik nem beszélnek, képekkel szoktam kommunikálni. Megkérem, mutassák meg, én is megmutatom... ha ez náluk bevált, Manfrédnél is sikerre vezethet.

Séta - még "ruhában".

Szóltam neki: „Manfréd! Figyelj!” - mutattam a szemem közé, hogy hová – „Mutatom. Nézd!” - S elkezdtem neki videóban bevetíteni, hogy megfordul, s fenékkel lefelé lejön.

Egyszerűen megmutattam neki, hogyan teheti.

Zseniális, és azóta is csodálom Őt, ahogyan hajlandó "kifigyelni" a fejemben lévő dolgokat. 

Így „beszéltük meg” azt is az egyik sétánk során - amikor megint nem volt hajlandó jönni, megmakacsolta magát -, hogyan lehetne mindkettőnknek könnyebb: „Nézz rám, s beszéljük ezt meg. Neked is könnyebb lesz, meg nekem is. Kicsi vagy még, én meg féltelek. De mutassuk meg egymásnak, mit is szeretnénk, s találjunk valami közös utat, jó?” – s valami igen fantasztikus dolog történt (akkor figyeltem fel a szemmel való jelzéseire), mert hajlandó volt felállni, s jönni velem. Én meg onnantól hajlandó voltam figyelni arra, hogy mikor megáll, mit is szeretne.

Figyeltem a jelzéseit, a saját testem jelzéseit, kérdezgettem folyamatosan, hogy így szeretné-e, vagy amúgy… s a válaszok mindig megérkeztek. Van igen, s van nem jelzése. 

Azért vannak vicces helyzetek, mert Ő sokkal hamarabb tudja, mit is szeretnék én, mint ahogyan én tudom az Ő igényeit. Én mutatom, sokszor mondom is, és minden szavamat érti.

Visszafele ez kissé nehézkesebb, de mindig kérem, hogy mutassa úgy, ahogy érthetem. S teszi. Van, hogy nyávog - számtalan hangszíne van -, vagy morog - azt is többféle változatban műveli -, vagy egyszerűen csak ül, néz rám szemkontaktust teremtve, s már azt érzem: az agyamban van. S mindent értek. 

Sokat hallottam arról, hogy a macskák ilyenek, meg olyanok, így öntörvényűek, meg úgy makacsok… - s mindez igaz is, de kérdezem én: mi, a kétlábúak, nem pontosan ilyenek vagyunk? Önfejűek, makacsok, mindent kipróbálók, míg be nem bizonyítjuk, nem is hisszük… Soroljam még?

Persze, ezek nem mindig a mi nézőpontjaink magunkról, sokszor mások ítélete ez rólunk.

De a macskákhoz visszakanyarodva…

Egyszerűen csak azok, amik. Azok, aminek születtek. Végtelen, szabad lények. Előre gyártott tervek nélkül. Amikor hívja a természet, akkor menni kell. Bármi is legyen a természet szava. Csak a szél súgja, vagy a fák suttogják, az eső dobogja, vagy a Nap sugarai ontják… teljesen mind1.

Akkor, abban a pillanatban azt teszi, amihez épp hívást érez.

És Manfréd rendületlenül lemegy éjjelente, ha eszébe jut, napközben is. Megteheti. Mert tudom, hogy ez sokkal nagyobb lehetőség mindkettőnknek.

S mikor azt mondják a szomszédok: „Anita! Vigyázzon Manfrédra! Mérgeket tettek ki a patkányok ellen…” – akkor mit is mondhatnék? Jó. Vigyázok. De hogyan lehet egy szabad macskára vigyázni?

Jön a jól bevált „módszer” – egyszerűen telepatikusan elmondom neki, hogy jöjjön haza enni, vagy inni. Semmihez ne nyúljon, a lassan mozgó állatokat is hagyja, mert veszélyes lehet. S mikor hazajön egy-egy sétáról, mindig megkérdezem, merre járt. S Ő „megmutatja”. Ha kedve van. Ha nincs, egyszerűen csak hunyorog a szemével, hogy „Nyugi… minden OK.”

Sokkal kiegyensúlyozottabb, s vidámabb, amióta Pamut cica is életünk része lett. Ő kislány. És nem jár le. Mert nem engedem. Mert világ életében szobában lakott, s a környék – szigorúan az én nézőpontom szerint – nem alkalmas arra, hogy kinti macskának szoktassam.

Valójában… csak nincs kedvem izgulni érte.

Megfigyeltem, hogy amikor hozzánk került, nem mászott. Hatalmasakat ugrott, de mászni nem mászott. A kaparófáról fogalma sem volt, mire is való.

Pamut cica

Sőt! Úgy kezdődött, hogy Manfrédot is valami teljesen más lénynek tartotta, mint saját magát. Fújt rá, hangosan nyávogott, mint akit nyúznak, az első 3 napban. Eleinte azt lehetett hinni, hogy Manfréd bántja, de hamar rájöttem, szó nincs ilyesmiről. Egyszerűen Pamut nem csípi az én gyönyörűséges macskahercegemet.

Majd egyik alkalommal Manfréd hazajövetelekor „véletlenül” meghallotta, hogy Manfréd nyávog. S mikor meglátta, kitől is-mitől is eredt a hang, egyszerűen megdöbbent. Látni lehetett az agyában végbemenő mozaikrakásokat, hogy most akkor ki kicsoda, ki kivel is van… s onnantól nem kezeli ufóként Manfrédot. Játszik vele. Jelzi, ha hazajött – vékonyka hangon nyávogva szalad be a szobába, s áll meg előttem, jelezve, hogy engedjem be a havert…

És a kaparófát is használja. A módszer nála is a telepátia volt. És hajlandó volt kipróbálni. És örülni a felfedezésnek.

De ettől Ők mindketten macskák. Nem kezelem embernek egyiket sem – bár beszélgetek velük. S Ők vissza is válaszolnak.

Egyszerűen fantasztikus az a kommunikáció, ami zajlik közöttünk.

Nem kell, hogy nyávogjanak – elég megjelenniük. Nem kell, hogy én szóljak – elég egyetlen mozdulatom…

Érdekes megfigyelések ezek. S eleinte nehezek is voltak, hiszen belém nevelték, hogy ha van egy állatod, akkor azért felelősséggel tartozol. Vigyáznod kell rá, etetni, védeni.

De valójában mi is a felelősség? S hogy lehet olyan „Valamire” vigyázni, aki önmaga jobban érzékeli, tudja – mondják: ösztönösen -, mit jelez számára a világ? Hamarabb érzékeli a Föld változásait, érzékeli a frontokat, az időjárás változását, egy-egy ember jöttét…

Mennyire akarunk mi rendszerezni dolgokat, beskatulyázni állatokat, hogy ilyenek, meg olyanok, macskaként ezt, kutyaként azt, kajmánként – vagy ki tudja, mi másként - valami mást tesznek…?

Miközben Ők csak azok, aminek születtek.

S ha kellő időt töltöttünk egymás életében, s meg is kedveltük egymást, mikor elérkezik az elválás, bizony nem a legkönnyebb. Megsiratjuk, mint családtagot, őrizzük az emléküket…

S igazából ez így teljesen helyén is van, hiszen a részünkké váltak. És mindig lesznek is – csak más formában, más módon. 😃